Ezzel a mondattal köszönt el tőlem az ügyvédem, miután visszatértünk az irodájába, hogy lemásolja a bíróság által jóváhagyott még ropogós válási papírjaimat. Sikeres újrakezdést!
Emlékszem egyszer még általános iskolás voltam és suliból hazafelé tartottunk a Tesómmal, mikor két másik gyerek rendesen elgyepált minket. Pontosabban arra emlékszem, hogy egyszer csak sétálás közben teljesen a semmiből gyomorszájon rúgtak. Nah kb hasonlót éreztem a biztatásnak szánt, mégis telibe talált mondattól. Sikeres újrakezdést!
Kifordultam az iroda ajtóból a gangos folyosóra, onnan a lépcsőházba, ahol muszáj volt pár percre leülnöm, annyira megszédültem. Azok a gondolatok cikáztak bennem: “Hogyan is kezdhetném újra? Hisz ott vannak a gyerekek, akik örökre összekötnek az ex-szel… Meg most ki is bukott meg azért, mert ezt a házasságot nem lehetett tovább a felszínen tartani? … Sikeres újrakezdést anyádnak… De nem és nem! Nem lesz itt újrakezdés, se sikeres, se sikertelen. Itt kérem folytatás lesz! Felkelsz a padlóról és kész! Gyerünk, menj és menj, küzdj tovább!”
Ennek lassan már három éve. Mintha ezer év telt volna el. És azóta felépítettem a saját életemet a gyerekeimmel. Sok minden történt, mert az élet ilyen; egyszerűen történik. Megéltem az egyedülálló szülők tipikus és nem tipikus fejezeteit. Édesanyám kérdezte egyszer a válás környékén tőlem; “eszedbe jutott Kislányom, hogy azt az utat járod, amit én is…?” – naná, hogy eszembe jutott, hisz ott voltam, átéltem milyen ez a gyerek szemszögéből. Tudom milyen elvált szülők gyerekeként megélni a tinédzser éveket, de az én gyerekeim még olyan kicsik és én nem akarom, hogy átéljék a felét se, amit én átéltem. Ha beledöglök, akkor se!
Sokáig építettem újra magamban az énképemet; és akkor én most hogy is vagyok… Anya vagyok, egyedülálló vagyok… Hirtelen pár jó barát az egyetemen felvilágosított arról, hogy mi az a MILF, és hogy akkor ma milyen menő szingli maminak lenni – első gondolatom: nah meg a drága nénikétek térde kalácsát! A mai napig számomra érthetetlen és a szánalmas kategóriában megüti a non plus ultra szintet, hogy valaki az egyedülálló szülőséget “menőnek” vagy “trendinek” gondolja. Az én szememben, kezdetben pusztán olyan kis szerethető csonka családnak gondoltam magunkra… Kicsit csorba, kicsit tökéletlen, de annál kedvesebb és szerethetőbb.
Így volt ez egészen fél évvel ezelőttig. Amikor szinte robbanásszerűen egy új személy került a látótérbe, aki nem riadt vissza attól, hogy átgondoltan azt mondja; igen, neki ez kell! Ő engem, a csomagom és csak úgy egyszerűen Minket akar, a része akar lenni a közösségünknek…
Így lettünk mi a csonkából egy mozaik család,
mert mozaikosan (is) szép az élet!
Kommentek